Pedig az egyesületet alkotó szakszervezetek, illetve a Pukli István, korábban MSZP-s kötődésű iskolaigazgató vezette „civilek” tényleg lelkesen adták elő a hattyú halálát, jelezve: a kormány oktatáspolitikája már-már elviselhetetlen kínok közé taszítja a pedagógustársadalmat.
Az első felvonásban Pukli István játszotta a főszerepet. A Teleki Blanka Gimnázium igazgatója és az általa vezetett Tanítanék Mozgalom polgári engedetlenségi akciót hirdetett azok után, hogy a kormány nem tett eleget felszólításuknak, és nem kért bocsánatot a „közoktatásban meglévő állapotok miatt”. A hatalmas mozgósítás ellenére annyit tudott elérni, hogy az iskolák körülbelül hat százalékában, tehát töredékében volt valamilyen megmozdulás. Ezt követően, nehogy már Pukliék elvigyék előlük a show-t, a szakszervezetek is aktivizálták magukat. A bohózat második felvonásában a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete kétórás figyelmeztető sztrájkot tartott, amelyet aztán a fő attrakció, a pedagógusok sztrájkbizottsága által szervezett országos, egész napos munkabeszüntetés követett. Hiába a nagy igyekezet, mindkettő érdektelenségbe fulladt. Bár a PDSZ sikerként értékelte, hogy „több ezer pedagógus” sztrájkolt akciójuk idején, ennek alapján a 160 ezres pedagógustársadalomnak csak elenyésző részét tudták mozgósítani. Ugyancsak a lelkesedés hiányát bizonyítja, hogy az országos sztrájkban a pedagógusok mindössze ötöde vett részt.
Nézzük, mit is szeretnének elérni a szereplők. Szerintük az állami intézményfenntartó rendszer nem működőképes, így követelik annak átszervezését, emellett egyebek mellett a tanárok kötelező óraszámának csökkentését, a minőségi munka megfelelő díjazását és a pedagógiai asszisztensek fizetésének emelését. Ezzel párhuzamosan a – magukat a pedagógusok és a diákok érdekképviselőinek aposztrofáló – szervezetek azt is hangoztatják, hogy a gyermekek érdeke mindennél fontosabb. Galló Istvánné, a Pedagógusok Szakszervezetének elnöke már-már a végsőkig küzdött, hogy a sztrájk napján ne kelljen minden intézményben biztosítani a diákok felügyeletét, és kérte is a szülőket, hogy aznap ne vigyék gyermekeiket iskolába. Érthető, hiszen az is a diák érdeke, hogy tanítási órái maradjanak el a sorozatos pedagógusmegmozdulások miatt. Akárcsak az, hogy az érettségijüket ne tudják megírni azért, mert tanáraik éppen az érdekeikért küzdenek.
Tudjuk, most már ez utóbbi sem elképzelhetetlen, hiszen arra a kérdésre, hogy a várhatók-e további akciók az érettségi időszakban, rendre az a válasz hangzik el a harcos szervezetektől: egyelőre nem tudni, hogy a kormány enged-e nekik, vagy még az érettségik idején is sztrájkolni „kényszerülnek”.
Az elégedetlenkedők azt is kifogásolják, hogy a kormány nem veszi komolyan az általuk megfogalmazott problémákat, és nem hajlandó azokról érdemben tárgyalni. Eközben a Köznevelési Kerekasztal, ahová egyébként a kabinet rendszeresen várja a szakszervezetek és civilek képviselőit, túl van a hatodik ülésén, és számos, a szakszervezetek által is megfogalmazott vitás kérdésben döntés született. Eldőlt, hogy a Klebelsberg Intézményfenntartó Központot egy, az iskolavezetők döntésére jobban alapozó állami fenntartói rendszer váltja, béremelésben részesülnek a nevelési-oktatási munkát segítő dolgozók, és jelentősen csökkennek a pedagógusok adminisztrációs terhei. Persze még rengeteg a teendő, de az eddig elért eredményeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezt a véleményt sok olyan iskolaigazgató is osztja, aki iskolájával azért nem vett részt a elmúlt hetekben tartott akciókban, mert lát pozitív változást. Szerintük időt kell hagyni a munkára.
Lehet így is: párbeszédet folytatni és ezáltal orvosolni a meglévő problémákat, vagy egy drámaian eltúlzott színjátékot előadni. Ám a statisztikák tükrében ez utóbbira nem vevő a nagyközönség.