Bedőlhet az euró, ha elindul ez a sorozat

euro gif cover.gif
2017.03.28. 08:58
  • Egyre több minden mutat abba az irányba, hogy az eurózóna napjai meg vannak számlálva.
  • Németországban és Franciaországban választások lesznek, ahol hosszabb időszak után először válnak igazán láthatóvá és hallhatóvá olyan populista pártok, amik ki akarnak lépni az eurózónából.
  • Bár a holland választásokon az euroszkeptikus Szabadságpárt gyengébben szerepelt a vártnál, még így is ők szerezték a második legtöbb mandátumot a holland parlamentben.
  • A görögök, a németek és az Nemzetközi Valutaalap (IMF) újra balhéznak a görög adóssághelyzet miatt.
  • Az olasz bankok rossz hitelei továbbra is aggodalomra adnak okot.
  • A közös pénz menthető lenne, ha az európai politikának érdekében állna cselekedni.
  • De mivel mostanában a válság óta talán a legkedvezőbb a gazdasági helyzet, senki nem tesz semmit, továbbra is szőnyeg alá söprik a problémákat.

Lehet, hogy egyre nagyobb a populizmus Európában is, de észre kell venni, hogy a populisták valós problémákról beszélnek, amelyekkel ha az európai elit nem foglalkozik, és ad rá jó válaszokat, akkor előbb-utóbb a populisták kerülnek hatalomra. Az ő válaszaik pedig hosszú távon sokkal fájdalmasabbak lehetnek. Erre hívja fel a figyelmet egyre több elemző, látva az európai populista pártok előretörését.

A problémák nyilvánvalóak, elég ha Görögországra gondolunk: hét évvel a válság 2010-es eldurvulása után is 23 százalékos a munkanélküliség, a 177 százalékos GDP-arányos államadósság növekszik, és a közeljövőben nem is fog csökkenni. Az ország problémái, azok megoldatlansága túlmutat a helyi társadalmon, ha az okokat keressük, az egész eurózónát feszítő jelenségekkel találkozunk. És hiába voltak a válság után is törekvések arra, hogy kezdjenek valamit az eurózóövezettel, végül elmaradt a nagy átalakítás.

A kezdetektől voltak gondok

Akadtak közgazdászok, akik már a létrehozásakor óva intették a politikusokat, hogy az euróval kísérletezzenek, de az uniós integráció akkoriban olyan sebességgel pörgött, hogy elsősorban politikai megfontolásból létrehozták a közös pénzt.

Az egyik alapvető kritika már akkor is az volt, hogy az eurózóna nem elég egységes, az országok között jelentős gazdasági, nyelvi, kulturális különbségek vannak, jóval sokszínűbb, mint például a "dollárzóna".

Az euró minden előnye mellett nagyon beszűkítette az egyes államok mozgásterét, az Európai Központi Bank egységes alapkamatot állapít meg az eurózóna egészére. Ráadásul gyakorlatilag megszűnt a különbség az eurót használó országok államkötvényeinek kockázati besorolásában. Míg korábban a német államkötvénynél kockázatosabb, de jobban fizető befektetés volt egy görög vagy a spanyol állampapír, az eurózónában eltűntek a különbségek.

Így aztán a görög kormány is könnyebben szórhatta a pénzt, mert olcsóbban kapott hitelt. Az észak felől dél irányába áramló hitelezés az árfolyamkockázat megszűnésével iszonyatosan felgyorsult. Óriási biznisz volt ekkoriban a spanyol vagy az ír ingatlanpiac.

A déli országokba ömlő pénz a fogyasztást és a béreket is felnyomta. Ebben a rendszerben a németek egyre többet takarítottak meg, miközben a déli tagállamok arányaiban egyre többet fogyasztottak. Németország és az északi tagállamok így hitelezővé váltak, Görögország és a déliek pedig adóssá. És ez a felállás azóta sem változott meg érdemben.

Érthető módon így elég nagy a megosztottság a tagállamok között abban, hogy mit is gondolnak az eurózónáról. Egy 2015-ben elvégzett közvélemény-kutatás alapján az látszik, hogy bár az eurózóna lakosságának 61 százaléka jó dolognak tartja a közös pénzt, a tagállamok között elég nagy a megosztottság.

Az eurózóna megítélése szempontjából legalább három csoportot lehet megkülönböztetni:

  • Olaszországot, és Franciaországot, ahol a lakosság az átlagosnál kevésbé támogatja az eurót, és ahol a populisták azért lépnének ki, mert elegük van a gazdaságpolitikai kényszerzubbonyból, és a szerintük túl erős euróból.
  • Spanyolországot, Portugáliát és Görögországot, ahol szintén érvényesülnek ezek a hatások, de az eurózónával szemben kritikus pártok jelenleg nem gondolkodnak az eurózóna elhagyásában.
  • Németországban nagy, Hollandiában alacsonyabb az eurót támogatók aránya, viszont a populista pártok ugyanarra panaszkodnak: gyenge euróra és túl nagy inflációra.

Megoldás: bezárkózás

A választásokra készülő populista pártok közül a francia Front Nacionalnak van jelenleg a legnagyobb támogatottsága, de mivel a következő hónapokban még sok minden történhet, nehéz az esélyeikkel kapcsolatban bármit mondani, annyi tűnik biztosnak egyelőre, hogy be fognak jutni a második fordulóba, ott azonban valószínűleg csak a harmadik helyet szerzik majd meg.

A pártot vezető Marine Le Pen szerint az euró nem egy pénznem, hanem egy politikai fegyver, amivel az EU sakkban tartja az európai embereket. Korábban azt is mondta, hogy támogatja, hogy Franciaország elhagyja az eurózónát, de egy januári nyilatkozatából kiderül, hogy azt is elképzelhetőnek tartja, hogy az újra bevezetendő frank árfolyamát az euróéhoz kössék.

Ha ezt sok ország lépné meg egyébként, akkor olyasmi rendszer jönne létre, mint az európai valutaegység, ami az euró 1999-es bevezetését előzte meg. (Ezzel az ötlettel Le Pen nincs egyedül, ugyanis a holland Szabadságpárt vezére, Geert Wilders is felvetette ennek a lehetőségét egy tavaly nyári interjúban.)

Elegük van a kényszerzubbonyból

Le Pen egyébként szociális programokra és egyes stratégiai iparágak támogatására költené a pénzt, amit az új francia központi bank teremtene. Az sem zavarná ebben, hogy a jegybanki függetlenségre vonatkozó szabályok ezt tiltanák: tervei szerint ezt a törvényt visszavonná hatalomra jutása esetén. Le Pen azt is emlegette, hogy az euróról új frankra átváltott államadósság egy részét is ebből a pénzből fizetnék vissza. Rövid távon egyébként a frank leértékelődne az euróhoz képest, ami miatt drágábban tudna hitelt felvenni a francia állam, viszont a francia exporttermékekre megnőne a kereslet a nemzetközi piacokon.

Le Pen tervei kapcsán egyébként érdekes összefüggés, hogy ez a fajta gazdaságpolitika a pénznyomtatás kivételével egy olyasfajta költségvetési élénkítésre alapuló stratégia, amit a baloldali populista Sziriza csinált volna meg Görögországban, ha az Európai Központi Bank vezette, hitelezőket képviselő trojka (az Európai Bizottság, az EKB, és az IMF) ezt hagyta volna.

Spanyolországban és Portugáliában, Franciaországban és Olaszországban sem fogják tartani egyébként a költségvetési deficiteknél az EU-s korlátokat az előrejelzések szerint a következő két évben, ami szintén annak a jelét mutatja, hogy ezekben az országokban igény van az eurózóna által megengedettnél nagyobb költségvetési mozgástérre.

Olaszországban az 5 Csillag Mozgalomnak egyik legfontosabb ígérete, hogy hatalomra kerülésük esetén népszavazást írnak ki az euróról. Arról, hogy az eurózóna elhagyása esetén mi lenne a terv, a párt alelnöke azt nyilatkozta, hogy vagy kétsebességes eurózónát, vagy a líra bevezetését tudná elképzelni.

Decemberben a párt előrehozott választásokat sürgetett, ami érthető annak tudatában, hogy a közvélemény-kutatások szerint egyébként Renzi Demokrata Pártja fej fej mellett állt az 5 Csillag Mozgalommal. Az olaszok euróval való elégedetlenségének oka az lehet, hogy az euró bevezetése nem kedvezett az ország versenyképességének, és az utóbbi két évtizedben elég gyenge volt az országban a gazdasági növekedés.

Slusszpoén: még azoknak is rossz, akiknek jó

De nem csak a válság által megtépázott déli tagállamokban téma az eurózóna, hanem az eurózóna legnagyobb haszonélvezői, a németek között is van kereslet az elégedetlenségre. Leonid Bershidsky, a Bloombergen megjelent véleménycikkében nemrég arra hívta fel a figyelmet, hogy a pártok között jelenleg a harmadik helyen álló jobbpopulista Alternatíva Németországért (Afd) könnyen találhat egy olyan témát, amivel megszorongathatja Merkelt, és ez még csak nem is a bevándorlás, hanem az Európai Központi Bank kamatpolitikája.

Az Afd-nek ugyanis nem tetszik az EKB laza kamatpolitikája, mivel szerintük az így létrejövő infláció elértékteleníti a németek megtakarításait. A párt ezért kétsebességes eurózónára váltana: Németország, Ausztria, Finnország és Hollandia erősebb eurót használna, Olaszország, Spanyolország, Portugália és Franciaország pedig gyengébbet, a többiek pedig visszatérhetnének a saját pénzükhöz.

Az eurózónát elhagyni szándékozó holland Szabadságpárt vezetője, Gert Wilders egyébként szintén a megtakarítások, konkrétan a nyugdíjak elértéktelenedését hozta fel, mint érvet a kilépés mellett (arról, hogy mi lehet az oka annak, hogy az euróválságot viszonylag jól átvészelő Hollandiában miért lehet ennyire népszerű az eurószkeptikus Szabadságpárt, ide kattintva olvashat egy jó elemzést, sajnos csak angolul).

Lenne megoldás, csak senki nem fog beleállni

Mindenféle elégedetlenség ellenére ugyanakkor a helyzet az, hogy az eurónak van egy csomó előnye, amiért érdemes lenne megtartani. A Nobel-díjas Joseph Stiglitz, aki régóta kommentálja az eurózóna bénázását, tavaly arról írt, hogy az eurózóna megmentéséhez szükség lenne

  • a háromszázalékos költségvetési szabály eltörlésére, hogy válság esetén jobban lehessen költségvetési pénzzel élénkíteni a gazdaságot,
  • ehhez szükség lenne egy külön erre a célra létrehozott uniós közös alapra (ilyesmi egyébként létrejött, az Európai Stabilitási Mechanizmus lényegében egy európai valutaalap, és a bajba került euróövezeti országoknak ad hitelt), illetve munkaügyi biztosként Andor László lobbizott uniós szintű munkanélküli segély kialakításáért, de ebből egyelőre nem lett semmi.
  • Ezen kívül meg kéne változtatni azt a jelenlegi rendszerben, hogy a tagállamok csak olyan devizában (euróban) tudnak kölcsönhöz jutni, aminek az árfolyamára nem tudnak hatni, ehelyett közös európai kötvényeket kibocsátani (voltak ilyesmi próbálkozások, de a németek megfúrták mindet).
  • Arra is szükség lenne, hogy azok az országok, amikbe több pénz jön, mint amennyi kimegy (folyó fizetési mérleg többletük van), növeljék a béreiket vagy a költségvetési kiadásaikat, hogy az ilyen országokban gyorsabb legyen a drágulás a deficites országokhoz képest.
  • Az európai jegybanknak az amerikaihoz hasonlóan az infláció mellett a növekedést és a munkanélküliséget is figyelembe kéne vennie a kamatdöntéseinél.
  • El kéne mélyíteni a bankuniót olyan betétbiztosítási rendszerrel, ami megakadályozná, hogy a válságba kerülő országok bankrendszeréből menekülni tudjon a tőke,
  • és tiltás helyett támogatni kéne az olyan iparpolitikákat, amik segítenének a gyengébb országoknak felzárkózni a gazdagabbakhoz.

Ezek közül viszont a legtöbb a jelenlegi hatalmi felállásban elképzelhetetlen, ugyanis a németek blokkolnak, miközben az alternatívákban gondolkodók pedig nem több, hanem kevesebb integrációt szeretnének. Ráadásul idén eddig sokkal jobb a hangulat a világgazdaságban, mint tavaly, egyes elemzők szerint pedig a befektetők is csak túllihegik a francia választás jelentette kockázatokat, vagyis a gazdaság szereplői jobban félnek, mint amennyire reálisan félniük kellene.

És miközben nagyjából négy éve Mario Draghi, az EKB elnöke híres nyilatkozatában kijelentette, hogy az EKB nem fogja hagyni, hogy egy tagállam kiessen az eurózónából, januárban már arról beszélt, hogy bizonyos feltételek mellett az európai jegybank hagyni fogja a kilépést.

Mindez, és a politikai helyzet pedig inkább abba az irányba mutat, hogy az elitek nem szedik nagyon gyorsan össze magukat, akkor szét fog esni az eurózóna. Egy válságot ugyanis ebben a formában már biztosan nem bírna ki, hosszabb távon pedig a populisták fogják szétszedni.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)